Áprily Lajos:
Holló-ének
Lomb aranylik lenge ágon,
pók ezüstöz holt mezőket.
Holló-hangok hamvas égen –
holló-párom, hallod őket?
Felleg-úton itt vonulnak,
fellebegnek, visszahullnak.
Pár a párral, csak magukban,
szél előttük, tél nyomukban.
Pár a párral, soha hadban,
rikácsoló nagy csapatban.
Éjszakázva dúlt berekben,
rom-falukban, rengetegben,
s új birokra kelve reggel
köddel, faggyal, fergeteggel.
Pók ezüstöz holt mezőket,
holló tart a kormos éjnek.
Holló párom, zeng fölötted,
zeng fölöttem sorsos ének:
Csak magamban, csak magadban,
virradatban, alkonyatban,
soha csacska csóka-hadban,
rikácsoló vad csapatban.
Messze szállnánk – visszaszállunk:
visszavár a sziklaszálunk.
Durva fészken vadfa ringat,
ott neveljük fiainkat.
Sírdombjáról kurta nyárnak
egyszer ők is útra szállnak.
Észak útján, soha délnek
zeng fölöttük sorsos ének –,
soha hadban, csak magukban,
szél előttük, hó nyomukban,
éjszakázva rom-berekben,
dúlt falukban, rengetegben.
Jaj, magányos, kósza fajta,
árvaságnak átka rajta.
Napsugárban, felleg-árban,
tél-szakában jár magában –
úgy vesz el az Éjszakában.