Csoda perc volt, mikor ültünk a palotában, te meg én,
Alakunk pár, de a lélek közös áram, te meg én.
A virág-szín, a madár-hang eleven kút, csobogó,
Amidõn kert öle vár ránk: ime párban te meg én.
Magas égbolt valahány csillaga bámul mireánk,
Mi a holdat nekik adjuk sugarában, te meg én.
Te meg én, és sohatöbbé te meg én: a gyönyör egy;
A szavaktól szabadultunk e világban, te meg én.
A madár-nép zsong a kerek menny magasán,
Száll most a világnak tavaszában, te meg én.
S az a legfõbb csoda: én itt veled együtt lehetek,
Egyszerre Irakban s Khoraszánban, te meg én.
(Rumi – Weöres Sándor)