Egy minden eddiginél újabb és erősebb himnuszt mondok most a Tűzhöz. A szó értelméhez, az erő fiához, víz gyermekéhez, ki gazdagsággal kedves papként a földre száll, a helyes időben megjelenve. Mikor a legfelsőbb égben megszületett, megjelent teremtője előtt a Tűz. Az ő hatalma által ragyogott fel, világította meg a tűz az eget és a földet. Szikrázó örökifjú, szép látványt adó sugarai, a szép-arcúak, szépen fénylők, fény-erejűek remegve szállnak szét az éjszakában, mint a folyók, a soha nem-nyugvók, sohasem-múlók.
Az oltárunkra hívjuk meg most őt, akit a legősibb bölcsek gyújtottak meg a föld köldökén, őt a mindentudót, minden birtok felett uralkodót. A tűz az, ki mint zúgó vihar, hadsereg-rohama égi villám, megállíthatatlan. Éles fogakkal emészt úgy dönti le a fákat, mint harcos az ellenséget.
Vajon tetszik a Tűznek himnuszunk? Vajon a jóságos teljesíti e vágyunk az istenekkel együtt? Vajon himnuszunk sikerre talál e? Mert őt, a tiszta-arcút dicsőítjük evvel az énekkel. Hozzád Tűz, olvasztott vaj-arcú, az igaz út kocsirúdján ülő, mint baráthoz folyamodik most a kegyes tűzgyújtó. Fellobbanva az áldozatnál emeld fel imádó himnuszunk az égbe, zászlóként lobogva. Éberen tűz, éberen óvj minket, újító erős nyilaiddal, vigyázó, hűséges, szemet nem hunyó, vedd körül védelmeddel szeretteinket, gyermekeinket.
(Javasok)