Szenvedés sötét éjszakája
borítja be az elméd
apró remény-kövek
nagy-csalódás-vára
útvesztőjének száz szobája közül
nincsen már egy se
mi menedéket nyújtana,
az egész vár,
a Nagy Torony omlik,
porrá válik, betemet
a hatalom csillogása semmivé vált,
elveszett.
Szél támad és felszárítja könnyedet
és a felkelő Nap fénye az utolsó
csöppön megremeg.
A Hídon állok, látod?
mely az Eget a Földdel köti össze
fájdalmat a madárral kiáltok
életem a Föld tavasza
halálom a ködös ősze
álmodok a hó kristályban
szépséget és harmóniát
apró kristály – hatalmas hegy
törvénye: egy, Istene: egy.
A Hídon állok, látod?
és lehozom az Ég tudását
a halott Földre.
Az élet törvénye: fog az átok
és termőre fordul az életvágy,
szekered húzza: tudatod ökre.
Vagyok, hogy lássad, mit teszel
mikor hegyi legelőkön
együtt nyílsz ki a tavasszal
és hogyan irányítod utad az
Örök Vadászmezőkre
és ahol ez a Tudás lakik:
az értelmetlenség közepe:
„mindent elérhetsz, amit akarsz:
így tanuld a szabadágot!”
nézz körül csak jól a világon!
nos mit látsz? ezt akartátok?
halálhörgés, siralom és szenvedés
netovábbja…
menj vissza az Eredethez
Föld Anya mély, izzó Szívedhez!
A Béke követe vagyok
felébredtem, észrevettem:
a világba értelmet hozok
erőm, hitem rendületlen
tudom, hogy azért küldtek le ide
hogy átvezesselek a Túlsó Partra
hídja a Sötét Vizeknek
hogy átsétálj és felfedezd:
A szereteten kívül,
nincs értelme semminek.
(Honti László)