Álmatlanságom eszembe juttatja õt,
A virrasztó bolondot, aki úgy döntött,
Utolsó lesz, aki elalszik. S nem tudja:
Isten mindig átvirrasztja a börtönõrt.
A holló elalszik. Nem úgy a pacsirták.
Van egy kert szemünkben. Smaragdzöld sugárzás.
Gyopárként kinyílunk a belsõ valónkból.
Patakként tekergünk a dombok palástján.
Érzem jelenlétét, akármerre járok,
Mind a hat irányban az õ arcát látom.
Csalogány, kerengés, virágok és a társ –
Mind kifogás – õ az egyedüli álmom.
Fürkészõ szemnek láthatatlan az a szál,
Mi összeköt minket. S én sem találom már.
Olyan hegyi tóvá kell váljon a szívem,
Amiben a Hold is megcsodálja magát.
(Rumi – Nagy Imola)