Elindult egy ember
kicsi országából,
megérkezett immár
Mindenség szívébe,
Mindenség szívébe
szülője ölébe,
népek özönéből
házunk közelébe.
Házunk közelében
fölvirul szépsége,
mint az esthajnali
csillag az ég alján:
Fakul déli fényben,
fölizzik az estben,
hajnalban harmatoz,
olvadoz az éjben.
Olvadoz az éjben;
némákat beszéltet,
szunnyadoz délidőn:
halódókat éltet.
Szítani haragját,
ha ki volna bátor,
elretten igéi
szelíd viharától;
S aki elnémítná,
elnémul az maga:
szeme villámlást űz,
égzengést a szava.
Madarak röptében,
csillagok hunytában,
ott ragyog a rügyek
lepattant burkában.
És a rideg vadak is,
megjuházva szépen,
ballagnak nyomában
szíve vadonában
sorsa örökében,
sorsa örökében.
(Garai Gábor – Keresztes B.)