Elment. Senkinek nem volt szebb kedvese.
Elment. Arcát nem felejtem sohase.
Elment. Szívemnek nincsen már gyógyszere
Elment a rózsa.
Elment, s nekem itt maradt a tövise
Fény öntötte el a világ minden sarkát,
Láttam az arcodban a mindenség arcát.
Hiányod a bánat egyetlen forrása;
Ebbõl a forrásból iszik a szabadság.
Eggyé válni a szomorúsággal, jó lenne,
Érezni azt, ahogy megáld vele, jó lenne.
Féltve õrizd szomorúságát, szabad lélek,
Meglátod, a szomorúság az õ lényege.
Kérdeztem: „Mi legyen velem?” Azt mondta: „Halál.”
„Tisztára mosom életem.”
Azt mondta: „Halál.”
„Én leszek a gyertyád, a pillangód, és arcod.
Maga lesz a tündöklés.”
Azt mondta: „Halál.”
Ajándékom volt a testetlen gyönyör,
ruhát szőttem hozzá csontból és erekből.
Testem egy szál köpeny a szívem körül,
kolostor a világ, a mester a szeretőm.
Tiszta és mocskos és hívő és istentelen,
Öregember és gyermek és csecsemõ lettem.
Ha meghalok, ne a halálról pletykáljatok,
Azt mondjátok: „A szeretõ magához vette.”
Mikor a lélek végleg feléli testét,
S leveti magáról, mint rossz köpönyegét.
Porhüvelyünk porrá lesz megint, s a lélek
Újra megteremti fényébõl a testét.
Enyhe mámor veszi körül a síromat,
És mind megállítja az arrajárókat.
Onnan útjuk a tengerhez vezet, s késõbb
Magukkal viszik a földbe mámoromat.
(Rumi – (Rubái-k) Sudár Balázs – Nagy Imola)