Juhász Ferenc:
Játék az ősszel (részletek)
A szélben a levelek:
százezer fül lebeg.
Roskad szinte a tőke,
kék porba ér a tőgye.
Ragyog a duzzadástól.
Őrzi őket a pásztor:
a kettős-szemű égbolt,
a láng-nap, a zord jég-hold.
A holdsütötte réten
ballag, botja kezében,
megáll, toporog, elidőz,
s baktat tovább a csősz.
………………………………………..
Délnek húz a fecske, délnek.
Feszítik szárnyuk a szélnek
az őszi vándormadarak.
Kövér rajokban égre kelnek,
s az őszi légben énekelnek
a lassan szálló ég alatt.
A fű kiégett, ősz van újra,
s az ember újra megtanulja
becsülni a meleg nyarat.
A ködben úszó völgytorokban
a csorda bőg, s az ezüst porban
a hegynek fölfelé halad.
………………………………………….
Az ősz pipázva ül egy dombon,
esőhajtó szelekkel játszik,
azért csak ül és néz, pipázik,
mereng az égett barna torzson.
………………………………………..
Rozsdás lombot ráz az őszi alkony,
messzi egek szárazon dörögnek,
réce sír a nádban, a magasból
arany-legyek: hűlt csillagok pörögnek.
Aranyszőrű csorda megy a porban,
a szívemet sajdítja kolompja.
Hej, ifjúság, ifjú, aki voltam,
lányok, dalok jókedvű bolondja!
………………………………………
A halhatatlanságra vágyó királyfi
Mikor született, se a nap, se a hold
jelt nem adott. Csak királyfi volt.
Üstökös-fényszót nem írt az ég,
láng-szózatot a csillag-messzeség.
Növekedett a királyi várban,
mint az ország jövendő királya.
Szerette nézni az őszi ködöt
a vár mögött, az erdő fölött.
Bolyongani az őszi nádasokban,
szerette hallgatni, ámulni titokban
a nádcső-roppanást, levélzörejt,
madár-örvényt, csobbanó vizet,
különösen a rézveretű nádban,
ha köd göngyölög, az ősz-homályban
deres pókhálót, rezgő bóbitát,
hallgatni, hogy a vadlúd hogy kiált,
nézni, merre száll a könnyű alkonyatban,
merre suhog a vadvizek vad lelke
a táj fölött, hol mint ülepedett
méz, ikrás-szárnyú már a napfény.