Gheorghe Cosbuc:
Pasztell-kép
Meggyfák között az esti kertben
már csak a bágyadt szél repül,
s szállást keres álom-lepetten;
a piros mák becsukja kelyhét,
pislog a katáng csendesen még,
aztán elszenderül.
Az erdő, gondolom, kifáradt;
egész nap folyton csak dalol,
de benne most a csend elárad.
Hegyek felett az ég sötétül,
a völgy ösvénye egyre kékül,
s a falu árnyba hull.
Ormán az alkony egyre bágyad,
s vetvén arcát nyugat felé,
titkos jelt ád az éjszakának.
Feltölti az sötét csuháját,
halkkal-loppal kibontja szárnyát,
s száll némán felfelé.
A tűzhely parazsa világít;
az úton, bús vándorlegény,
már csak egy-egy asszonyt ha látsz itt,
kölcsön-tűzért szaladva sebten.
Titokzatos körben kereng fenn
a néma bőregér.
És egyre sűrűbb lesz az éj már,
aluszik az erdő, a víz;
az égből áldott békesség száll,
itt-ott kattannak még a zárak-
immár a holdfény is szivárog,
s csend van az úton is.
Alszik a gyermeknép, de alva
játszik tovább. Anyjuk jön és
tűz parazsát eltakarja,
bezárja ajtaját; elalszik.
És azután egyéb se hallatszik,
csak a szúpercegés.
(ford.: Jékely Zoltán)